Miért nem szabad, hogy a szoftvernek tulajdonosa legyen?

írta: Richard Stallman

A digitális információtechnika azzal járul hozzá a világhoz, hogy megkönnyíti az információ másolását és módosítását. A számítógépek azt ígérik, hogy ezt mindnyájunknak megkönnyítik.

Nem mindenki akarja, hogy könnyebb legyen. A szerzői jog rendszere „tulajdonosokat” rendel a programokhoz, és legtöbbjüknek az a célja, hogy a szoftver által nyújtott jótéteményeket visszatartsa a társadalom többi részétől. Ők akarnak lenni az egyetlenek, akik másolhatják és módosíthatják a szoftvert, amit használunk.

A szerzői jog rendszere a nyomtatással, egy másolatok tömegtermelésére alkalmas technikával együtt fejlődött ki. A szerzői jog jól illeszkedett ehhez a technológiához, mert csak a másolatok tömegtermelését korlátozta. Nem vette el a könyvek olvasóinak szabadságát. Egy átlagos, nyomdagéppel nem rendelkező olvasó esetleg tollal és tintával másolhatta a könyveket, és emiatt elég kevés olvasót pereltek be.

A digitális technika rugalmasabb, mint a nyomtatott sajtó: ha az információ digitális formában van, könnyedén lemásolhatod és megoszthatod másokkal. Pontosan emiatt a rugalmasság miatt illeszkedik rosszul egy olyan rendszerhez, mint amilyen a szerzői jog. Ez az oka azoknak az egyre csúnyább és drákóibb intézkedéseknek, amiket mostanában hoznak a szoftver szerzői jogának kikényszerítésére. Figyeljük meg a Szoftver Kiadók Szövetségének (Software Publishers Association, SPA) ezt a négy szokását:

• Erőteljes propaganda annak terjesztésére, hogy helytelen dolog nem engedelmeskedni a tulajdonosoknak azért, hogy segíts a barátodnak.
• Balek besúgók beszervezése, hogy feljelentsék a munkatársaikat és kollégáikat.
• (Rendőri segítséggel végrehajtott) rajtaütések hivatalokon és iskolákon. Ilyenkor azt mondják az embereknek, hogy be kell bizonyítaniuk, hogy nem vétkesek illegális másolásban.
• (Az SPA kívánságára az USA kormánya által végrehajtott) vádemelés olyan emberek ellen, mint például David LaMacchia az MIT-n, nem szoftver másolásáért – ezzel nem vádolják –, hanem pusztán azért, mert őrizetlenül hagyott másolásra alkalmas eszközöket, és nem cenzúrázta a használatukat.

Mind a négy gyakorlat hasonlít azokra, amelyeket a volt Szovjetunióban használtak, ahol minden másológépnél egy őr állt, hogy megakadályozza a tiltott másolást, és ahol az embereknek titokban kellett másolniuk, és kéz alatt, szamizdatként terjeszteniük az információt. Természetesen van különbség: az információ ellenőrzésének a Szovjetunióban politikai oka volt, az USA-ban az ok a haszon. De minket az intézkedések érintenek, és nem az indítékok. Attól függetlenül, hogy miért teszik ezt, minden kísérlet arra, hogy megakadályozzák az információ terjesztését, ugyanazokhoz a módszerekhez és ugyanahhoz a kíméletlenséghez vezet.

A tulajdonosok különböző érvekkel próbálnak jogot kovácsolni arra, hogy meghatározhassák, hogyan használjuk az információt:

• Elnevezések

  A tulajdonosok pejoratív értelmű szavakat használnak, mint „kalózkodás” vagy „lopás”, valamint olyan szakkifejezéseket, mint „szellemi tulajdon” vagy „kár”, hogy ezzel egy bizonyos gondolatkört sugalljanak a társadalomnak – mégpedig azt, amelyik a fizikai tárgyak és a programok primitív megfeleltetésén alapszik.

  Az anyagi tárgyak tulajdonlásáról kialakult elképzeléseink és érzéseink arra vonatkoznak, hogy vajon helyes-e elvenni egy tárgyat valakitől. Nem alkalmazhatóak közvetlenül arra, ha másolatot készítünk valamiről. De a tulajdonosok elvárják tőlünk, hogy azért csak alkalmazzuk őket.

• Túlzás

  A tulajdonosok azt mondják, hogy „kárt szenvednek”, „veszteség éri őket”, amikor a felhasználók maguk másolják a programokat. De a másolásnak nincs közvetlen kihatása a tulajdonosra, és senkinek sem árt. A tulajdonost csak akkor éri veszteség, ha az a személy, aki a másolatot készítette, különben fizetett volna egy másolatért a tulajdonosnak.

  Kis gondolkodással beláthatjuk, hogy a legtöbben nem vásároltak volna másolatokat. A tulajdonosok mégis úgy számítják ki a „veszteségüket”, mintha minden egyes esetben vásároltak volna egy másolatot. Ez – finoman szólva – túlzás.

• A törvény

  A tulajdonosok gyakran taglalják a törvények jelenlegi állását, és a szigorú büntetéseket, amelyekkel fenyegethetnek bennünket. Ebben a megközelítésben kimondatlanul benne rejlik az a sugallat, hogy a jelenlegi törvények megkérdőjelezhetetlen erkölcsi nézeteket tükröznek – és máris elvárják, hogy ezeket a büntetéseket természet adta tényeknek tekintsük, amelyekről senki sem tehet.

  A meggyőzésnek ez a módja nem állhat meg a kritikus gondolkodással szemben, csak egy megszokott gondolkodásmód erősítésére tervezték.

  Alapvető dolog, hogy nem a törvények határozzák meg, hogy mi a helyes, és mi nem az. Minden amerikainak tudni kellene, hogy negyven évvel ezelőtt még több államban is törvénybe ütköző cselekedet volt egy négernek a busz első részébe ülnie; de csak a rasszisták gondolják úgy, hogy ez tényleg elítélendő cselekedet lett volna.

• Természet adta jogok

  A szerzők gyakran azt állítják, hogy valamilyen speciális kapcsolatban állnak a programokkal, amelyeket írtak, továbbá kijelentik, hogy az adott programokkal kapcsolatos kívánságaik és érdekeik egyszerűen többet nyomnak a latban, mint bárki másé – vagy akár az egész világé. (Tipikusan nem a szerzők, hanem különböző vállalatok birtokolják a szoftverek szerzői jogait, de tőlünk elvárják, hogy figyelmen kívül hagyjuk ezt az ellentmondást.)

  Azoknak, akik ezt – hogy a szerző fontosabb, mint te – erkölcsi alapigazságnak tartják, csak ezt tudom mondani, hogy én, aki magam is jelentős szoftverszerző vagyok, ezt ostobaságnak tartom.

  De az emberek általában csak két ok miatt érzik némileg jogosnak a természet adta jogok követelését.

  Az egyik ok egy túlhangsúlyozott analógia az anyagi tárgyakkal. Ha főzök egy spagettit, akkor igenis tiltakozom, ha valaki más megeszi, mert akkor én nem tudom megenni. Amit csinál, az pont annyit árt nekem, mint amennyit használ neki. Csak az egyikünk eheti meg a spagettit; a kérdés az, hogy melyikünk? A kettőnk közti legkisebb különbség elegendő, hogy kibillentse a mérleget.

  De hogy te használsz-e vagy megváltoztatsz-e egy általam írt programot, az téget közvetlenül, engem pedig csak közvetetten érint. Hogy adsz-e egy másolatot a barátodnak vagy sem, az téged és a barátodat sokkal jobban érint, mint engem. Nem kellene hatalmamnak lennie arra, hogy megakadályozzalak ebben. Erre senkinek se kellene, hogy hatalma legyen.

  A másik ok az, hogy az embereknek azt mondták, hogy a szerzők természet adta joga a társadalmuk elfogadott és soha meg nem kérdőjelezett hagyománya.

  A történelem vonatkozásában ennek éppen ellenkezője az igazság. A szerzők természet adta jogainak lehetőségét felvetették, majd határozottan elutasították az amerikai alkotmány összeállításakor. Ezért van az, hogy az alkotmány csak megengedi, és nem előírja a szerzői jogi rendszert; ezért mondja, hogy a szerzői jognak ideiglenesnek kell lennie. Azt is kimondja, hogy a szerzői jog célja a haladás elősegítése – és nem a szerző megjutalmazása. A szerzői jog igenis megjutalmazza valamennyire a szerzőket, méginkább a kiadókat, de eredetileg a viselkedésük módosítására vonatkozó eszköznek szánták.

  Társadalmunk valóban megalapozott hagyománya az, hogy a szerzői jog a közösség természet adta jogait sérti – és az, hogy ezt csak a közösség érdekével lehet megindokolni.

• A pénz

  A végső érv amellett, hogy a szoftvernek tulajdonosa legyen, az, hogy ez több szoftver termeléséhez vezet.

  A többivel ellentétben ez az érv legalább indokolt megközelítésből szemléli a témát. Egy jogos célon alapszik – a szoftver felhasználói által támasztott igény kielégítésén. Azt pedig tapasztalatból tudjuk, hogy az emberek többet termelnek valamiből akkor, ha ezért jól megfizetik őket.

  De ennek az érvnek van egy hiányossága: azon a feltételezésen alapszik, hogy a különbség csak annyi, hogy mennyit kell fizetnünk. Feltételezi, hogy a szoftver termelése az, amit akarunk, akár van tulajdonosa, akár nincs.

  Az emberek készek elfogadni ezt a feltételezést, mert ez összevág az anyagi tárgyakkal szerzett tapasztalataikkal. Vegyünk például egy szendvicset. Elképzelhető, hogy tudsz szerezni egyforma szendvicseket ingyen is és pénzért is. Ha ez így van, akkor a fizetendő pénz mennyisége az egyetlen különbség. Akár meg kellett venned, akár nem, a szendvicsnek ugyanolyan az íze, ugyanolyan a tápértéke, és mindkét esetben csak egyszer tudod megenni. Az, hogy a szendvicset egy tulajdonostól vetted-e, csak és kizárólag azt befolyásolja, hogy mennyi pénzed marad utána.

  Ez igaz bármilyen anyagi tárgyra – az, hogy van-e tulajdonosa vagy nincs, nem befolyásolja közvetlenül azt, hogy mi az, vagy hogy mit csinálhatsz vele, ha már megszerezted.

  De ha egy programnak tulajdonosa van, akkor ez nagyon is befolyásolja azt, hogy mi is az, és hogy mit csinálhatsz egy másolattal, ha veszel egyet. A különbség nem egyszerűen pénz kérdése. Az a rendszer, amelyben a szoftvernek tulajdonosa van, tényleg ösztönzi a szoftverek tulajdonosait arra, hogy termeljenek valamit – de nem azt, amire valójában szüksége van a társadalomnak. És felfoghatatlan erkölcsi szennyezést okoz, ami mindnyájunkra hatással van.

Mire van szüksége a társadalomnak ? Olyan információra, ami tényleg az állampolgárainak rendelkezésére áll – például olyan programokra, amiket az emberek elolvashatnak, kijavíthatnak, a saját igényeikhez igazíthatnak és fejleszthetnek, nem csak üzemeltethetnek. De a szoftver-tulajdonosok tipikusan egy „fekete dobozt” szállítanak, amit nem lehet tanulmányozni vagy megváltoztatni.

A társadalomnak szabadságra is szüksége van. Ha egy programnak tulajdonosa van, akkor a felhasználók elveszítik a fennhatóságot a saját életük egy területe felett.

Mindenekelőtt pedig minden társadalomnak bátorítania kell az önkéntes együttműködés szellemiségét az állampolgárokban. Amikor a szoftver-tulajdonosok azt mondják, hogy a felebarátainkon magától értetődő módon segíteni a „kalózkodás” egy formája, akkor megmérgezik a társadalmunk polgári lelkét.

Ezért mondjuk, hogy a szabad szoftver a szabadság kérdése, és nem az áré.

A tulajdonosok mellett szóló gazdasági érv hibás, de a gazdasági kérdés valós. Néhány ember hasznos szoftvert ír pusztán az élvezet kedvéért, vagy a többiek csodálatáért, vagy szerelemből; de ha több szoftvert akarunk, mint amennyit ezek az emberek írnak, akkot ehhez meg kell teremtenünk az anyagi alapokat.

A utóbbi tíz évben a szabadszoftver-fejlesztők különböző módszerekkel próbáltak pénzt keresni, több-kevesebb sikerrel. Nem kell ehhez gazdaggá tenni valakit; egy átlagos amerikai családi bevétel – $35 000 – bizonyítottan elegendő ösztönzést jelent sok a programozásnál kevésbé kielégítő munkára is.

Amíg egy ösztöndíj nem tette ezt szükségtelenné, évekig abból éltem, hogy megrendelésre kiegészítéseket írtam az általam írt szabad szoftverekhez. Minden ilyen kiegészítés bekerült a következő rendesen kibocsátott verzióba, és így végül az egész közösség számára elérhetővé vált. A megrendelők azért fizettek nekem, hogy az általuk áhított kiegészítéseken dolgozzam, és ne azokon a funkciókon, amelyeket én a legfontosabbaknak tartottam volna.

Néhány szabadszoftver-fejlesztő azzal keres pénzt, hogy support (technikai segítség) szolgáltatásokat nyújt. A Cygnus Support-nak körülbelül 50 alkalmazottja van [e cikk születésekor], és becslése szerint munkatársai tevékenységének körülbelül 15 százaléka szabad szoftver fejlesztése – ez elfogadható arány egy szoftvercégnél.

Néhány vállalat, többek között az Intel, a Motorola, a Texas Instruments és az Analog Devices együttesen támogatják a C nyelvhez tartozó szabad GNU fordítóprogram további fejlesztését. Eközben az Ada nyelvhez tartozó GNU fordító fejlesztését az USA légierő finanszírozza – úgy gondolták, hogy ez a leginkább költség-hatékony módszer arra, hogy szert tegyenek a jóminőségű fordítóra. [A légirerő által történő finanszírozás egy ideje befejeződött; a GNU Ada Fordító már üzemel, és a karbantartását kereskedelmileg finanszírozzák.]

Mindezek a példák kicsik; a szabad szoftver mozgalom még kicsi és fiatal. De az [USA-ban működő] hallgatók által támogatott rádió példája megmutatja, hogy lehetséges egy nagyszabású tevékenységet finanszírozni anélkül is, hogy minden egyes felhasználót fizetésre köteleznén.

Mai számítógép-használóként lehet, hogy szabadalmaztatott programot használsz. Ha a barátod arra kér, hogy készíthessen egy másolatot, nem lenne helyes visszautasítani. Az együttműködés fontosabb, mint a szerzői jog. De a földalatti, titkos együttműködés nem vezet jó társadalomhoz. Az embernek arra kell törekednie, hogy egyenes életet éljen nyíltan és büszkén, és ez azt jelenti, hogy nemet kell mondania a szabadalmaztatott szoftverre.

Megérdemled, hogy jogod legyen nyíltan és szabadon együttműködni a többi szoftvert használó emberrel. Megérdemled, hogy jogod legyen megtudni, hogyan működik a szoftver, és azzal tanítani a diákjaidat. Megérdemled, hogy szerződtethesd a kedvenc proramozódat, hogy javítsa ki, ha valami gond van vele.

Megérdemled a szabad szoftvert.

---

This essay is published in Free Software, Free Society: The Selected Essays of Richard M. Stallman.